“Miért lettek az emberek hirtelen még a megszokottnál is idegesítőbbek?”

Egy mostanság sokakat foglalkoztató kérdés megválaszolására tett kísérlet.

Nem meglepő módon az elmúlt két hétben sokkal több időm lett barátokkal, ismerősökkel beszélni Facebookon, Skype-on, Whatsappon. A beszámolóik nagyban összecsengenek a saját élményeimmel: a krízis, noha meglepő, megható szolidaritást is kihozott az emberekből, sajnos azzal is jár, hogy mindannyian egymás idegeire mentünk és megyünk az elmúlt hetekben.

Mindenkinek elgurult a gyógyszere“, adta meg professzionális diagnózisát egyik barátnőm, és ha kendőzetlen véleménye keménynek is tetszik, nem jár messze az igazságtól.

Ahogyan ez a gyászról szól cikk is kifejti, a jelenlegi helyzetben ugyanis mindannyian egyszerre éljük meg a hétköznapi normalitás elvesztését. Hétköznapi normalitás alatt azt a közös társadalmi megegyezésen alapuló valóságot értjük, amelybe belépve érintkezni, kommunikálni tudunk másokkal; a fogalmakról, azok kapcsolatáról, jelentéséről van valamiféle megegyezés, ha mégoly felszínes és általánosító is. Ezzel szemben aki egy másik valóságban él, ahol a dolgoknak gyökeresen eltérő jelentése van, melyet mások nem értenek meg egyértelműen, azt általában a nyugati társadalmakban mentálisan betegnek tekintjük.

Csakhogy a most a közös valóságunk viharos gyorsasággal tépázta meg és zilálta szét a válsághelyzet. Rengeteg új, sebtében bevezetett szabály van, amelyeknek hatékonyságáról sokszor a szakértők sem látszanak egyetérteni, és amelyek helyenként változnak is; dolgok, amelyeknek tegnap még pozitív jelentése volt (pl. ölelés; kézfogás), ma már társadalmilag elfogadhatatlanok. Még ha tudjuk, reméljük is, hogy ez az állapot átmeneti, akkor is: alkalmazkodnunk kell hozzá.

A mostani helyzet szétszakította az eddigi közösen lakott világunkat, és az emberek egy időre, ameddig ez a közös világ ismét összeforr, megszilárdul, magukra maradtak a saját valóságukban. Ahogy egy másik ismerősömmel megfigyeltük, és ez az olasz cikk is beszámol róla, sokakból “még jobban kijön, amilyenek eddig is voltak, csak valahogy tudták  türtőztetni magukat”.

A legközvetlenebb, legelső hatása ennek a saját valóságban ragadtságnak, hogy lecsökken a képességünk, hogy mások helyébe képzeljük magunkat, értékelni tudjuk azt a gondolatot, hogy másoknak ebben a helyzetben nem ugyanazok a félelmei, szorongásai, örömei és reményei, mint nekünk. Nem vesszük figyelembe, hogy az, hogy az emberek hogyan élik meg ezt a helyzetet, az a körülményeiktől, személyiségüktől, egy sor más dologtól függ. Azt gondoljuk, a mi élményünk az egyetlen lehetséges és valid megélése a krízisnek. Kollektív empátia-deficit lépett fel, amely sokszor épp az empátia jelszava mögé bújva tombol.

Egy példa: jelenleg komoly gondot okoz pszichiátereknek, pszichológusoknak, milyen tanácsot adjanak az OCD-s betegeknek. (OCD: obszesszív-kompulzív zavar), A 2009-es H1N1 járvány idején, azt követően ugyanis szintén megugrott a betegek száma, illetve sok már meglévő betegnek súlyosodott a betegsége, és várhatóan sajnos ez most sem lesz másként. Emiatt néhány pszichiáter a súlyos OCD-s betegnek egyéni kockázatok mérlegelése után azt a tanácsot adhatja, hogy továbbra se mossa a kezét gyakrabban – mert számára a visszaesés kockázata jóval nagyobb, mint annak a veszélye, hogy belehal a koronavírusba.  (Nyilván ha nem tartozik a kiemelt kockázati csoportba). Hozzájuk képes pedig megint teljesen mást él át egy kemoterápián frissen átesett, de OCD-ben nem szenvedő, beteg.

baa8acd19670b8e59e9cc69cc1742a5f
‘Hogyan szaladjunk meztelenül és iránytvesztve a sötét, végtelen vadonban.’  Egy krízishelyzetre mindenki másképp reagál. Azt is mondják, nincs “helyes” reakció.

Ez két végletes példa, de rámutat, hogy mind máshol helyezkedünk el a spektrumon: van, aki a munkahelye elvesztése miatt gyászol, de egy betegség gondolata nem zaklatja fel különösebben; van, aki az idős nagyszüleiért aggódik; van, aki kereskedelemben dolgozik, ahol minden nap testközelből szembesül mások aggodalmának megnyilvánulásaival, és ez akasztja ki.

Én a rehabilitációs otthonban tíz betegben próbálom a lelket, reményt, pozitív hangulatot tartani hetente kétszer-háromszor, így kevés türelmem van a pánikkeltőkkel, rémhírterjesztőkkel, általános hisztériát fokozókkal szemben. Amikor egyébként is arról értesülsz a médiából, hogy Spanyolországban hasonló otthonokból a katonaságnak kellett elszállítani a holttesteket, és te magad is tudod, hogy ha az otthonban egy valaki megkapná a betegséget, akkor igen nagy valószínűséggel mindenki megkapná, nos, akkor valahogy nem nagyon vagy kíváncsi azokra, akik otthon ülve kiabálják, hogy mindmeghalunk. (Noha az ő saját valóságukban meg pont ennek van értelme.)

Van, aki szerint vicces köhögést imitálni a buszon, míg bizonyos országokban ez már bűnténynek számít. Megint másoknak ez utóbbiról orwelli gondolatai támadnak.

Nem csoda hát, ha az emberek egymás idegeire mennek boltban, buszon, utcán, közösségi médián. Mindegyik megvan róla győződve, hogy ő szenved a legjobban, és nem veszi észre, hogy a másik is épp abban a szarban áll, csak a másik lábával.

A boltban, ahová járok, ki van téve egy tábla, amely udvariasan, ám hivatalos hangon felhívja a vásárlók figyelmét, hogy ne tegyék a kulcscsomójukat, bankkártyájukat a szájukba. Nekem, akinek eddig ez álmában se jutott volna eszébe, megmosolyogtató volt a kiírás (noha mint utólag egyik barátnőmtől kiderült, tényleg csinálnak ilyet emberek, ki hitte volna). Valaki a mosolyom látva esetleg felháborodhatna, hogy nem veszem komolyan a veszélyt.

Másik ismerősöm beszámolója: egy hapsi kifakadt rá, hogy nem tartja be a két méteres távolságot egy másfél méteres gyalogúton, aminek amúgy ő a közepén sétált, és az ismerősöm húzódott le előle a szélére. Mert nyilván ‘két méteres szabály’ felülírja a fizika törvéyeit, meg a kölcsönös udvariasságot is.

Az, hogy egy helyzetben meglátjuk a faramuciságokat; az abszurditást, humort, sőt, a reményt is, nem azt jelenti, hogy nem vesszük komolyan azt a helyzetet. Csupán azt jelenti, hogy felismerjük: egyikünk sem az abszolút valóságban él (amelynek létezése egyébként is erősen vitatott); sőt, jelenleg még a közmegegyezésen alapuló társadalmi valóságunk is szabadságon van.

Vagy inkább: karanténban.

Persze ahogy lassan majd mindenki alkalmazkodik a változásokhoz; ahogy többet tanulunk erről az furcsa, új világról, amibe csöppentünk, majd csökkennek a súrlódások, és ismét kialakul egy másokkal megosztott világ, aminek immár részei lesznek a járványról szóló emlékeink, történeteink is.

 

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s