“You don’t take shit from anyone” -Asszertivitás haladóknak

“You don’t take shit from anyone.” – Ez két kollégám szájából, egymástól függetlenül pár hét eltéréssel hangzott el mostanában rám vonatkozva. Mindkétszer meglepődtem, a második alkalommal kicsit jobban, mert az elsőt még megmagyaráztam magamnak azzal, hogy valamiért ez a szubjektív benyomás alakulhatott ki a kollégában, de ennek nem túl sok köze van hozzám. A második alkalommal viszont el kellett fogadnom, hogy tényleg így jövök át a környezetemnek.

Magyarázatképpen: angolban ha azt modják rád, hogy “she doesn’t take shit from anyone”  (nyersfordításban kb. “senkinek nem hagyja, hogy szarakodjon/baszakodjon vele”), az azt jelenti, hogy asszertív személyiség vagy, aki meghúzza a saját határait. Ezt általában erős személyiségekre jellemző, pozitív tulajdonságnak tartják angolszász kultúrkörben. Ezért is lepődtem meg, hiszen múltbeli helyzetekben gyakran nem képviseltem asszertíven az érdekeimet, illetve gyakran igenis szó nélkül hagytam mások “baszakodását”. És annak ellenére, hogy az utóbbi években prioritásként dolgoztam magamban az asszeritivitás fejlesztésén, illetve az élettapasztalatok is ebbe az irányba löktek, nem mértem fel, hogy ez a vállalkozásom mennyiben volt sikeres vagy sikertelen. Ennek következtében az énképem is elfelejtettem ennek megfelelően módosítani.

Magyarul, elfelejtettem reflektálni. Ebben az is szerepet játszik, hogy a változások gyors ütemben jöttek, és reflektálásra alig volt időm – amint az a blogposztjaim gyakoriságából, illetve inkább ritkaságából is kitűnik.  Pedig ha visszatekintek, akkor a döntéseimből, mindennapi reakcióimból esetleg láthattam volna, hogy ebbe az irányba haladok, és hogy a kapcsolataim is ennek megfelelően alakulnak.

A két visszajelzés, miután helyre tettem magamban őket, jól esett, és elgondolkoztatott a folyamatokon, amik végbementek bennem az út során; a tapasztalatokon, tanulságokon, jelenlegi és jövőbeni kihívásokon. (Nem ígérem, hogy nem fog több cikk születni a témában.)

Ami leginkább megragadott, az az, hogy éppen az motivált a fejlődésre, hogy hagyományosan nem mindig voltam jó abban, hogy kiálljak magamért: a lenyelt sérelmek, elmulasztott alkalmak, türelmesen elnézett inzultusok juttattak el odáig, hogy eldöntsem: elég volt. Az, hogy mindig nekem kellett a másikhoz alkalmazkodni, hogy a másik igényei valahogy mindig előbbrevalóak voltak. Aki nem viseli el senki baszakodását, az már gyakran már túl sok baszakodást viselt el életében. 

A másik szerintem igen jelentős tényező, hogy a munkám során rengeteg példát látok különféle viselkedéstípusokra, azok okaira és következményeire: ennél fogva a magánéletemben is egyre jobban be tudom azonosítani, miért viselkedik valaki úgy, ahogy; illetve, ami még fontosabb, jóval hamarabb el tudom dönteni, hogy én hajlandó vagyok-e ezt elviselni.

Ha te is hasonló cipőben jársz, és szeretnéd az asszertivitásod fejleszteni, akkor talán az is érdekes lehet számodra, én konkrétan milyen változásokat tapasztaltam az utóbbi hónapokban:

1. Nem kerülöm annyira a konfliktusokat. Ha valami nem tetszik, megmondom. Ezt gyakran nálam jóval magasabb beosztásban lévőknek is – viszont természetesen minden esetben  megfelelő formában és udvariasan.

Ezzel a problémával egészen biztos, hogy nem vagyok egyedül, legalábbis sokaktól hallom, hogy ők konfliktuskerülőnek tartják magukat. A konfliktuskerülés hátterében több dolog állhat, ám az én esetemben valamiféle félelem attól, hogy feltűnjek, kitűnjek, hogy mások egyszerre rám figyeljenek mint olyasvalakire, aki “problémázik” valamin.

Csakhogy néha igenis “problémázni” kell, mégpedig olyankor, amikor valamilyen probléma merül fel vagy áll fenn hosszabb ideig.

 

2. Reálisabban látom magam – jobban elismerem a hibáimat, viszont az eredményeimet is jobban felismerem és felvállalom.

Ezzel összefüggésben másokat is reálisabban látok, és próbálok megfelelő formában visszajelzást adni. Azaz “megmondom a frankót”, ahelyett, hogy köntörfalaznék és próbálnám a másikat mentegetni magamban. Mellesleg kevésbé asszartív megnyilvánulásaim hátterében gyakran az áll, hogy magamban agyonelemzem a helyzetet hatszázféle szemszögből, míg végül épp csak a saját szemszögem nem sikerül szem előtt tartani. (Hah.)

3. A legnagyobb változás a kapcsolataimban következett be, ahogy ez várható volt. A lista itt jóval hosszabb:

  • Nem feltétlenül próbálok mindig én alkalmazkodni, hisz az egészséges arány az, hogy a másikkal valahol félúton találkozunk. Ha a másik erre nem nyitott, az nyilván sokat elmond arról, mennyire fontos számára ez a kapcsolat, és én is ehhez mérten alakítom majd a prioritásaimat.
  • Nem vagyok nyitott olyan kapcsolatokra, amelyek hatalmi játszmákon, versengésen, vagy másféle szarakodáson alapulnak. Ha két felnőtt ember nem tudja kölcsönösen támogatni egymást, és nem “muszáj” együtt lenniük a gyerek/jelzáloghitel/CSOK miatt, akkor igazán nem látom értelmét a dolognak így harmincnégy éves fejjel.
  • Érzékenyebb vagyok arra, ha valaki mindig csak a problémáival talál meg. Ha az örömteli pillanatokat inkább mással osztja meg, akkor az a másik nyilván majd a bajait is meghallgatja – mert hogy én nem fogom.
  • Nyitottabb vagyok a sérelmeimet illetően – ahelyett, hogy magamban fortyognék, próbálom megbeszélni azt, ami bánt. Emellett még arra is igyekszem odafigyelni, hogy ne várjak addig, amíg a probléma elfajul, és én nem tudom megőrizni a hidegvérem. (Spoiler: nem mindig sikerül.)

 

Nektek van esetleg valamilyen tapasztalatotok asszertivitással, annak fejlesztésével kapcsolatban, amit megosztanátok?

Mondd, mi nyomja kicsi szíved...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s